A katolikus egyház által meghatározott főbűnök sokunk előtt ismertek. Ők a harag, az irigység, a lustaság, a kevélység, a kapzsiság, a bujaság és a falánkság. Bár a 21. században nem sokan gondolják úgy, hogy ezeknek bármekkora jelentőségük lenne, ennek ellenére Simon M. Laham a Miért jó, ha néha rosszak vagyunk: A 7 fő bűn pszichológiája című könyvében érdekes kísérletet tesz: megnézi, hogy pszichológiailag mit nyerünk, ha elkövetjük ezeket a bűnöket. Kiderül, hogy a harag például növeli a kitartást, a lustaság serkenti a kreativitást, az irigység pedig növeli az önbecsülést. Nézzük, hogyan. 

Akik nehéz időkben is kitartanak

A haragot általában karddal hadonászó őrültek képével jelenítették meg a középkorban és úgy véljük, a düh megegyezik az erőszakkal. Pedig a harag és az erőszak közel sem azonos. A pszichológusoknak a harag elsősorban érzelem. Amikor haragszunk, úgy érezzük, hogy pulzusunk felgyorsul, testünk megfeszül, figyelmünk beszűkül. Heves szívveréskor változik az izom mozgása és a vérnyomás is megemelkedik, de ebből nem következik erőszak. Ez a statisztikák szerint amúgy is csak esetek 10 százalékban fordul el. Amikor egy autós elállja az utat előttünk, akkor anélkül is átélhetünk haragot, hogy meg akarnánk ütni a sofőrt. Ha a haragból kivonjuk az erőszakot, már nem is tűnik olyan félelmetesnek. Sőt. Ha kivesszük az erőszakot, akkor megnézhetjük azt is, hogy mit profitálhatunk belőle?

Egy kísérletben, a Bar-Ilan Egyetemen, a résztvevő csoport tagjai kaptak egy sor feladványt és arra kellett rájönniük, hogy milyen szabályszerűség húzódik meg a feladatok hátterében. Egy darabig próbálkoztak, de senkinek nem sikerült megoldani a feladatot. Nem csoda, hisz nem volt semmiféle szabály benne. A kutatást végző Mario Mikulincer-t az érdekelte, hogy mi az emberek saját reakciója a kudarcra. Így a feladat után, a résztvevők kaptak egy másik, és megoldható tesztet. Az első feladat után a résztvevők között voltak, akik szomorúak lettek, mások leverten vették tudomásul a kudarcot. Akadtak olyanok, akik nyomasztónak találták a helyzetet, egyesek pedig dühösebbek lettek. A kísérlet számára ők, a dühösek voltak érdekes, hiszen ők a következő feladatnál kitartóbbak voltak. Ez eredményre is vezetett: jobban teljesítettek, mint a többiek. A vizsgálat két dologra világított rá: egyrészt sokszor az váltja ki a haragot, hogy céljaink meghiúsulnak. Másrészt, a harag további kitartó próbálkozásra ösztönöz minket.

Az érzelmekre és a pszichológiai állapotokra, például a célokra, a közelítés vagy távolodás jellemző. Közelítéskor szeretnék kapcsolatba lépni a környezetünkkel és ez arra sarkall minket, hogy a jutalmakra és az ösztönzésekre koncentráljunk. Távolodó vagy megelőző állapotoknál, mint a félelem vagy az undor (pl. csúszó-mászók, szennyeződések) igyekszünk távol tartani magunkat. A megelőző motiváció középpontjában a veszély és a büntetés elkerülése kerül. Mindkét motiváció más és más agyi aktivitást mutat, a dühös agy pedig nagyon hasonlít a közelítő agyra. A dühös agy tehát közelítési törekvéseket vált ki, az emberek pedig felismerik a düh motiváló hatását és előnyt kovácsolnak belőle. Johannes Cassianus szerzetes szerint a harag megvakít. Pedig inkább csak arról van szó, hogy szemellenzőssé tesz. Ez azt jelenti, hogy feldühödött állapotban a jutalomra figyelünk. Ez részben magyarázza, hogy miért tartunk ki nehéz időkben is.

Légy lazább és koncentrálj a lényegre

Mit jelent, hogy restség vagy más néven lustaság? Leginkább testi és lelki inaktivitást és idegenkedést a cselekvéstől. Nem hangzik durván. Még is mitől válhatott főbűnné? Eredetileg nem a restség, hanem a latin acedia szerepelt a listán, ami szellemi tunyaságot, gyengélkedést és elkeseredést jelentett. Ez egy sokkal negatívabb szó volt. Valószínűleg az elkeseredett lelkek erőtlen és tunya testben lakoztak, akik ki voltak téve az ördög mindenféle mesterkedésének, így kinevezték az acedia-t halálos bűnnek. Később valahogy az acedia helyét átvette az ártalmatlan restség. Emellett a protestánsok bevezették a munkaetika fogalmát, ami egyenlőségjelet tett a munka és az üdvözölés közé. Aki dolgozik, üdvözöl, aki rest, nem. Ilyen egyszerű lett ez, és így vált a lustaság szépen lassan gazdasági bűnné, az Isten ellen való vétkezés helyett. Amikor valaki szembeállítja az erényes munkát a vétkes lustasággal, akkor az inaktivitás, a semmittevés bűnné válik.

Pedig a restség nagyon sokféle tevékenységet foglal magába, aminek nagy részét észre sem vesszük. Az alvás, a szunyókálás, az ábrándozás és a valamivel ráérősebb sétatempó mind segíthet nekünk. Azt tudjuk, hogy éber állapotban agyunk jó a lényegkiemelésben. De azt vajon tudtuk-e, hogy még jobban teljesít, miután kialudtuk magunkat? A lényegkiemeléses feldolgozás a kutatások szerint sokkal hatékonyabb volt alvás után, mint alvás előtt.
Emlékeztek az első bekezdésre? Talán, de nem valószínű, ugyanis olvasás közben óránként kb. 13 %-ban elkalandozunk, ábrándozunk. Aki elábrándozik, valóban nem az adott feladatra koncentrál, és emiatt gyengébb teljesítményt nyújthat, ám ábrándozás közben gyakran sokkal érdekesebb és fontosabb ösvényekre léphet agyunk.

Pásztázásos vizsgálatok során arra jutottak, hogy az ábrándozások tartalma azokat a megküzdési stratégiákat tartalmazza, amelyekkel a problémáinkat oldjuk meg. Ábrándozás közben stresszhelyzetekkel próbálunk megküzdeni. Még nem tudjuk hogyan kezeljük a párkapcsolati problémáinkat, vagy más konfliktusainkat és nehézségeinket, de agyunk pásztázás közben folyton ezen dolgozik. És még egy érdekes tény a lustaság mellett. Tudjuk, hogy ahhoz, hogy valaki szakértővé váljon egy területen kb. 10 ezer órát kell foglalkoznia egy dologgal. Ami kb. napi 3 óra munkát jelent az adott témával 10 éven keresztül. Ennek ellenére a pszichológusok régóta tudják, hogy számos gondolkodási folyamat minden erőfeszítés nélkül zajlik. Gyorsan tudunk benyomásokat szerezni és ítéletet alkotni, amelyek ugyanolyan eredményesek, mint a fáradságos munkával meghozott döntések. Szóval a lustaságból is rengeteget profitálhatunk, ha nem visszük túlzásba, így javasolt a nagyobb lazaság és kevesebb homlokráncolás.

Hasonlítsunk felfelé

Mi az irigység? Rövid definíciója szerint irigység akkor lép fel, amikor az ember nem rendelkezik azzal, amivel a másik igen: magasabb szintű képességgel, teljesítménnyel vagy tulajdonnal. Irigyek vagyunk akkor is, amikor azt kívánjuk, hogy bárcsak a másiknak sem lenne. Viszont utóbbit rosszindulatú irigységnek nevezzük. A szociálpszichológia szerint az irigység alapja a társas összehasonlítás. 1954-ben Leon Fesztinger részletesen kidolgozta ennek a lélektani folyamatát. Az elegáns konklúzió szerint, aki bizonytalan saját képességében és viselkedésében, másokhoz viszonyítja magát. Viszont mindannyian folyamatosan végzünk ilyen összevetéseket: okosabb, magasabb, gazdagabb, intelligensebb, sportosabb-e a másik nálam? Társas összehasonlítás három irányba történhet: felfelé, lefelé vagy oldalirányba.

Képzeljük el, hogy első éves egyetemisták vagyunk, a szemeszter első hetében járunk, megannyi kérdéssel az otthonról való elszakadástól kezdve a kollégiumba való beilleszkedésig. Miután elképzeltük, ugorjunk előre az időben: már túl vagyunk az első féléven és kapunk egy új szobatársat. Választhatunk Rebeka és Szilvi között. Rebekáról azt kell tudni, hogy jól beilleszkedett, nagyon jól tanul, rengeteg barátja van és megszokta azt is, hogy távol él az otthonától. Szilvi ezzel szemben nehezen talál barátokat, az órákon nincs sikerélménye, a jegyei nem túl jók és iszonyatos honvágy gyötri. Felmerül a kérdés, hogy melyiket választanánk szobatársunknak? Nem kell válaszolni, de mivel ez egy létező kutatás volt, így vannak eredmények, amely azt mutatta, hogy azok érezték magukat jobban, akik a Rebeka típusú emberekkel hasonlítottak össze magukat. Még pedig amiatt, mert a hangulatjavuláshoz remény is párosult. Az irigylésre méltó sikeres példa azt üzente, hogy ez számukra is elérhető, és ez a remény jó érzést keltett bennük.

Van még két oka, miért támad jó hangulatunk a felfelé viszonyítástól. Az első szerint, ha nálunk sikeresebb emberhez mérjük magunkat, előbb utóbb hozzá hasonlónak fogjuk látni magunkat, így mi is kedvezőbb fényben jelenünk meg. A másik a fogyasztási és anticipációs hasznosság kérdése. Ehhez nézzünk egy példát. Mennyit érne meg nekünk a kedvenc filmcsillagunk csókja? És ,ennyit fizetnénk, ha azt a csókot három nappal később kapnánk meg? Bár a hasznosság szempontjából nincs különbség a kettő között, csók ez is, meg az is, mégis a kutatások azt mutatják, hogy utóbbiért több pénzt adnánk. Ezek szerinte a várásnak anticipációs hasznossága van. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy az irigységnél is van bőven anticipációs hasznosság. Az irigykedő ember elképzeli, milyen lenne a vágyott tulajdonság, ez pedig már önmagában elégedettséggel tölti el.

Ha nem lett volna elég az érdekes tényekből, toldjuk meg ezt még azzal, hogy a kutatások szerint az irigyek boldogok, mert okosabbak és kreatívabbak lesznek az irigység hatására. Még is hogy? Úgy, hogy az összehasonlítás információt ad nekünk. Az irigy jó esetben megfigyeli az irigyelt tulajdonságait, vagy az információk alapján megtudja, a másik mit csinál jobban vagy másképp. Végül maga is jobban
teljesít. Az irigység átalakítja az elvárásainkat és másképp látjuk esélyeinket a sikerre. Amikor egy üzleti iskola hallgatói miután egy sikeres felsőbb évfolyamtársukról olvastak, magasabb fizetést jósoltak maguknak, mint amikor egy sikertelen diáktársukról szereztek tudomást. Az is lehetséges, hogy az irigylésre méltó példakép általánosságban is jobban motivál minket a kimagaslóbb teljesítményre.

Viszont a jó tulajdonságok mellett az irigység sokszor tévutakra visz és ha ezt szeretnénk elkerülni, akkor figyelnünk kell arra, hogy kire és mire irigykedünk. Például az almát a körtével nem érdemes összehasonlítani, tehát ha tanárok vagyunk, akkor nem sokat ér számunkra, ha sikeres könyvelők életéről olvasgatunk újságcikkeket. Semmilyen változás nem következik ettől. Tehát irigykedjünk tanárként egy másik tanárra, de az is fontos, hogy elérhetőek legyenek az irigyelt ember eredményei. Így az irigységnél arra jutunk, hogy ha jól irigykedünk, akkor az növeli az önbecsülésünket, és ezáltal valóban könnyebben válunk olyan emberekké, amilyeneké válni szeretnénk.

Folytatjuk a kevélységgel, falánksággal, bujasággal és kapzsisággal.